Finnekkel kirándultunk Erdélybe és a moldvai csángó magyarokhoz

A szigetszentmiklósi Magyar-Finn Baráti Kör jó kapcsolatot ápol testvérvárosunkban, a tőlünk 2400 km-re lévő Haukipudasban élő, Magyarország iránt érdeklődő finnekkel. Gyakran látogatnak csoportok vagy családok egymáshoz, de eddig ilyen nagy, közös útra, mint az idei, még nem került sor. 2010. július 28 – augusztus 03-ig Erdélyben és a moldvai csángó magyaroknál jártunk együtt.
A történet még tavaly kezdődött, amikor haukipudasi barátunk, Tytti Isohookana-Asunmaa asszony baráti körünk egyik tagjával, Dr. Szacsvay Zsuzsával a csíksomlyói búcsúban járt. Tytti asszony, akiről tudni kell, hogy 2001-ben az Európa Tanács felkérésére több ízben látogatott el a moldvai csángó magyarokhoz, hogy jelentést tegyen a csángó kisebbségi kultúra helyzetéről Romániában, tavalyi útjukon vetette fel az ötletet: szervezni kellene egy közös utazást Erdélybe és a csángó magyarokhoz Moldvába, melyen baráti körünk tagjai mellett finn testvérvárosunkból a téma iránt érdeklődők is részt vehetnének. A buszkirándulás szervezésére a Misszó Tours Utazási Irodát kértük meg.
Így indult útnak 11 finn barátunk Haukipudasból és Ouluból július 28-án hajnalban, hogy velünk, a budapesti repülőtéren őket váró 7 szigetszentmiklósi magyarral hét felejthetetlen napot töltsön el együtt. A csoport tagjai közül többen ismertük már egymást, de mire a román határhoz értünk, a többiek is összeismerkedtek. Utunk során mindenhol úgy intéztük, hogy szállásadóinkkal se legyen nyelvi problémája senkinek, ezért minden háznál magyarok és finnek is laktak, s így az egy helyen lakók még inkább összebarátkoztak.
Nagyon sok szép helyen jártunk, s az idő is kedvezett nekünk. A Király-hágónál még szemerkélő esőben csodáltuk a mélyen ülő felhőket a hegyek fölött, de Kalotaszentkirályra érve már halványan kisütött a nap. Attól fogva napsütés kísért csaknem végig az úton. Tartalmas programunkból csak néhány részletet említek meg.
Körösfőn gyönyörű festett kazettás mennyezetű, jellegzetes kalotaszegi templomot csodáltunk meg, Kolozsváron többek között azt a házat, ahol nagy királyunk, Mátyás született, Tordán a több évtizede nem üzemelő sóbánya hatalmas termeit, Marosvásárhelyen pedig a szecessziós Kultúrpalotát.
Szejkefürdőn a még a harmatos füvön ragyogtak a reggeli napsugarak, amikor a székely kapuk során Orbán Balázs síremlékéhez sétáltunk fel, Csíksomlyón azonban már magasan állt a nap, amikor a Kegytemplomhoz értünk. A finneket is megérintette a búcsújáró hely hangulata, amikor a Kis-és a Nagy Somlyó közötti nyereg hatalmas térségét nézve elképzelték, mennyi magyar találkozik ott össze évről évre, minden pünkösd alkalmával.
A csángó magyar települések közül a történelmileg legfiatalabb Pusztinát kerestük fel, ahová csak az 1764-es madéfalvi vérengzés után települtek ki a menekülő székelyek.
Ott tartózkodásunkat a Magyarországon is ismert odavalósi csángó népdalénekes, Nistor Ilona szervezte meg.
Éppen akkor tartották ott azt a népzenei tábort, melynek nézőként mi is részesei lehettünk. Első este gyimesi csángó zenekar húzta a talpalávalót, másnap a népzenei táborzáró műsorában moldvai csángó muzsikában gyönyörködhettünk. Moldvai táncház mindkét este volt, a bátrabbaknak többször is lehetőségük nyílt, hogy csatlakozzanak a táncolókhoz, amit többen meg is tettek.
Vendéglátóink mindenben igyekeztek kedvünkben járni. Még azt is bemutatták nekünk, hogyan öltöztetik a menyasszonyt hagyományos moldvai csángó esküvői viseletbe. Láthattuk azonban a való életet is: másnap, egy valóságos esküvőn, mivel a menyasszony román volt, a fiatal pár sajnos nem népviseletben állt az oltár elé, csak a meghívott vendégek viselték az ilyenkor szokásos színpompás viseletet.
Megtudtuk, hogy a moldvai csángók anyanyelv használati gondjai is csak részben oldódhattak meg: bár Tytti asszony jelentését követően az EU elvárásának megfelelően lehetővé vált a faluban a magyar nyelv hivatalos oktatása, a szentmise nyelve még mindig román, amit magunk is tapasztalhattunk. A mélyen hívő római katolikus moldvai csángók azonban nem hagynak fel a reménnyel, hogy egyszer eljön az idő, amikor végre ismét anyanyelvükön énekelhetik majd szép népénekeiket a templomi szertartásokon.
Moldvából hazafelé útban még rövid látogatást tettünk a csángók magyar nyelvű oktatásának egyik központi intézményében, a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Csángó Gimnáziumban, majd ismét Erdély látnivalói következtek: többek között Farkaslaka Tamási Áron síremlékével, a fazekasságáról híres Korond, ahol mindenki kedvére válogathatott ajándékot a szebbnél szebb mázas cserépedényekből, majd Szováta a Medve tóval, ahol fürödhetett, akinek a kedve úgy hozta.
Tytti asszony még buszkirándulásunk elején nagy feladatot adott velünk utazó elnökünknek, Dr. Becz Miklósnak. Magával hozta Lakatos Demeternek, a híres moldvai csángó költőnek egy archaikus magyar nyelven írt verseskötetét. Azt kérte, Miklós fordítson le finnre egyet ezek közül a versek közül. Nem volt kis feladat, hiszen a költő itt-ott még az Ómagyar Mária-siralom nyelvét használta verseiben. De nem olyan fából faragták Miklós barátunkat, hogy ne birkózzon meg a feladattal, s amíg hazafelé hozott bennünket a busz, búcsúzóul, egy nagyon szép verset olvasott fel nekünk, amit nagyapjára emlékezve írt a költő, aki így beszélt neki az elvesztett magyar hazáról.