Mentés a kedvencek közé! Kövessen minket a Facebook-on!
Rólunk mondták

Isonzó-völgye és Doberdó emlékhelyei

2011. augusztus 28.

Nagyapa, merre vagy?!
„Amit ott láttam, az maga volt a szörnyűség”

 
Ragad a lélegzet, a csönd nem mozdul, fordul a jármű a szűk kanyarokban, azt gondolni, külső kereke már a levegőben lóg, balra meredek sziklafal, jobbra több száz méteres szakadék. Néha egy-egy halvány sikoly. Lenyűgöző a táj. A zöld hegyvonulatok sziklacsúcsokká futnak fel. A csupasz, fehér karsztfelületen szikrázik a fény: minden mozdulatlan. A szem habzsolja a látványt. Mintha az ember közelebb kerülne a békességhez… Nem akarom hinni amit pedig tudok…

Az osztrák-magyar főparancsnokság 1916. május 13-án engedélyezte a gáztámadást, a VII. hadtest pedig május 20-án kidolgozta a vegyi csapás tervét. A gázfelhőt a san Martino-Monte San Michele-Mainizza arcvonalszakaszon akarták kibocsátani – tudósít Szabó László hadtörténeti munkája.
 
Ott állok, látom a hegycsúcsokat, a nyár eleji melegben már izzanak-porzanak lépéseim alatt a karszt morzsolódó kövei. Hiába köröttem a szépség, a kabócák csattogó hangja, az olajos fák lombja illatterjengéssé növekszik, csönd honol, csak egy-egy kő pörög odébb… Képtelen vagyok szabadulni a tudástól, torkomhoz kapok, a tiszta hegyi levegő után, de félek…
 
A közvetlen cél az volt, hogy a gáz az olaszoknak nagy veszteséget okozzon, s lehetővé tegye az egy éve elvesztett területek – egy-két kilométer, néhol csak pár száz méter – visszafoglalását, s az olaszokat eltántorítsa a tervezett támadástól. Nyolcezer nagyméretű gáztartályt építettek be a peremvonalba. Csak éjszaka dolgozhattak az olasz tüzérségi tűz miatt. Megtörtént, hogy a belövések megsértettek egy-egy palackot, s azzal fenyegetett, hogy halálos tartalma a védők soraiban pusztít.
 
Milyen az ember természete? Hátizsákomba helyezem a két kis kődarabot, hazaviszem, emléknek az íróasztalom sarkára. Kinek a csizmája taposott rajtuk, kinek a teste zuhant rájuk, kinek a vére színezte őket – mára minden szenvedés nyomát kifakította az eső, a hó, a fagy. Az idő elfeledteti a szenvedést?
 
Látom mellettem az idősebb hölgyet, néz… csak néz… mintha keresne valamit, de nem talál fogódzót, amibe a könnyes tekintet belekapaszkodhatna… „nagyapa, nagyapa, merre vagy…?!
 
Június 29-én, reggel öt órakor parancs érkezett a gáz kibocsátására. A magasabban fekvő osztrák-magyar állásokból az Isonzó völgye felé hömpölygő gáz súlyos veszteségeket okozott az első állásokba tömörült olasz csapatoknak. Amerre a gázfelhő elhaladt, megszűnt az olaszok tüzelése, elnémultak a lövegek, az aknavető- és a géppuskafészkek. Az előretörő osztrák-magyar katonák csak mozdulatlan, néma halottakat vagy segítségért rimánkodó gázmérgezetteket találtak.
 
Légkondicionált, kényelmes autóbusz, a Misszió Tours Utazási Iroda remekül szervezte meg az utat. Isonzó és Doberdó – az első világháború kegyetlen olasz harcvonalát járjuk végig. Olyan sokan jelentkeztek az útra, hogy egyeseknek már nem jutott hely. Mi lenne ebben annyira „érdekes”? Horváth Mihály lépked mellettem, amint fölfelé kapaszkodunk a javorcai kápolnához. „Az apám… ő volt itt…”, s hozzáteszi: „Kései gyerek vagyok…” Mellette tizenéves unokája, Brúnó, sportiskolába jár, talán ismert focista lesz belőle. „Elhoztam, hogy lássa … hogy tudja… hogy megértse…” S a fiú komoly arccal nézelődik, most még talán nincs is tisztában azzal, hogy a régen meghalt nagyapa emlék-örökségét itt kapja meg. Mindenki családi múltját hozta ide.
 
Megérteni a történteket? Vajon közelebb visz-e ehhez a történelem lecke fölmondása? 1904. április 8-n Londonban aláírták az entente cordiale-t, a „szívélyes egyetértést”. 1915. január 11-én az olasz kormány bejelentette igényét a Monarchia birtokában lévő Dél-Tirolra. A Monarchia engedett, ám az olaszok (háttérben francia és angol politikai felbujtókkal) nem elégedtek meg ezzel. Többek között Triesztet és az Isonzó egész völgyét követelték. 1915. május 23-án Bécsben az olasz nagykövet, Avarna herceg átadta a hadüzenetet.
 
Merre járunk? Az első, amit megpillantunk, az Isonzó folyó völgye, meredek hegyoldalak között kanyarog hosszan, hogy majd a Trieszti-öbölben a tengerbe ömöljön. Felső szakaszán a 2205 méteres Monte Rombon. A lassan szélesedő völgy délkeletre, aztán délnyugatnak fordul, s feltűnik Karfreit, majd Tolmein városa a mélyben. 2245 méter magasan emelkedik a Monte Nero, szlovénul Krn. A vidék nemcsak a háborúban, hanem azután is ide-oda tartozott, az olaszok és a Monarchia, majd a Szerb – Horvát – Szlovén Királyság, 1929-től a királyi Jugoszlávia, a második világháborút követően pedig a Tito-féle kommunista Jugoszlávia marakodott rajta. A Wippach folyó keletről ömlik az Isonzóba (szlovénül Soca). Előtte néhány kilométerre Görz városa (Goricia). Amikor a második világháború után Olaszországnak ítélték, Tito „csak azért is” új várost épített fel, Nova Goriciát.
 
A Javorcán lévő, fából készült kápolna előtt, balra, kézmagasságban harangkötél. Aki ideér, meghúzhatja, s rajta áll, hangját minek hallja; emléknek, fohásznak, „istenem, Istenem” sóhajnak…
 
Az ökumenikus kápolnát 1917 márciusában kezdték építeni a katonák, pihenőidejükben, s önként jelentkeztek. Halottak napjára készült el. Itt mindenki tudta, egyként Isten gyermeke, megfertőzve valami rosszal, ami nem az egyén rosszasága, hanem az Emberé, a mindenkori emberé, aki természeténél fogva hordja és viseli a szenvedést.
 
Meghúzom a harangkötelet. Közben arra a rokonra gondolok, aki a szegedi 46-os gyalogezredben harcolt itt, alföldi legény volt, a hegyeket nem ismerte addig, de a lovakhoz értett. Tüdőlövést kapott, s amikor szekérnyi volt a sebesült, a katonák vájta hegyi úton (amelyen most turista-autóbuszunk kanyarog) vitték őket a hátsó vonalban lévő hadikórházba… már aki élve eljutott odáig. A lovakat hajtó baka olyan csúnyán bánt szegény párákkal, hogy a tüdőlövéses Kováts József átvette a gyeplőt, s megnyugtatta az állatokat – mesélt Böbe néni az apjáról. Az már a „menetrendszerű” szép magyar históriához tartozik, hogy Kováts Józsefet 1945 után kommunisták bebörtönözték, orvosnak készülő fiát meg 1956 után felakasztották. Mellszobra ma a szegedi Dóm tér oldalán áll.
 
Háttal állok a kápolnának. Szemközt az 1998-as földrengés következtében leomlott hegyoldal. Földrengéses vidék ez. Mintha a geológiai törésvonal a békés természetre vetítené az ember szenvedését. Odébb a kavernában oltár.
 
A kaverna a karsztban lévő természetes üreg, vagy az ember – a katonák – által vájt föld alatti barlang. Teli vele a vidék, egészen le a tengerig. A harc 1915. május 25-étől 1917 októberéig részben a föld alatt folyt. Föld alatt? Szikla és kő mindenfelé…
 
Az egyik hegycsúcs nyugati oldalán, ahol alig harminc méterre húzódtak egymástól az állások – állapítja meg Négyesi Lajos, a harctér egyik kutatója – , élénk aknaharc folyt. A lövészárokból több, öt-tíz méteres járatot mélyítettek az ellenség irányába. Ezekben fülelő őröket helyeztek el, akik az ellenség aknaállását figyelték. Ha azt észlelték, hogy az olaszok aknát fúrnak az állásuk alá, jelentették a műszaki tisztnek, aki eldöntötte, továbbfúrják-e a járatot ellenaknává. Ha az ellenaknával sikerült elfoglalni az ellenség folyosóját, lehetőségük nyílt, hogy betörjenek és közelharccal elfoglalják azt. Ezzel persze sietni kellett, mert nem lehetett tudni, mikor robbant az ellenség.
 
A lőszeresládák tölgyfa deszkáiból készített „halottak könyve”. Így nevezik a javorcai kápolna falát borító, megbarnult táblákat, a beléjük égetett 2564 névvel: osztrák, magyar, bosnyák, cseh, olasz és ki tudja, miféle nemzethez tartoztak. De nem is a név, hanem az ember! Mindegyiknek volt anyja és apja, mindegyiknek felesége és gyermeke – vagy szerette volna, hogy legyen.
 
Egymillió halott – hatszázezer olasz, négyszázezer a központi hatalmak katonája közül. Számok – amelyek így föl sem foghatók. Mert az ember nem szám, hanem minden egyes lélegzet, álom, vágy, remény.
 
A kápolnában tárló, benne bakancsra szerelhető jégkapaszkodó, rozsdás bajonett, sisak, csajka. Felhangzik a 91. zsoltár: „Aki a Mindenható árnyékában él, / az így beszél az Úrhoz: / te vagy a váram és a menedékem, / Istenem, benned bízom… S ha ezrek esnek is el oldaladon, / a jobbod felől tízezren, / téged nem találnak el.” Aztán Babits Mihály Miatyánk című versét olvassa valaki, s felhangzik a Himnusz.
Közben odakint megszólal a lélekharang.
 
A kápolna homlokán PAX felirat. A terület a második világháborúig Olaszországhoz tartozott. Mussolini gondot fordított az emlékhely ápolására – az ellenséges katonák tiszteletére is. A Tito-Jugoszláviában teljesen elhanyagolták, csak a kommunista diktátor halála után, 1980 és 1982 között kezdődött meg valamiféle felújítás.
 
Társaságunk szótlanul halad lefelé az autóbuszhoz. Mellettem mintegy önmagának mondva, megszólal egy hang: „A családi legendárium úgy tartja, nagyapa életét halálával mentette meg az édesanyja. A temetésre szabadságot kapott, s mire visszatért, századából hárman-négyen maradtak…”
 
Délnek tartunk, a doberdói hegyekbe. Fennsík ez inkább. Nyugati szegélye bástyaként mered mintegy száz-kétszáz méter magasan a Velencei-síkság fölé. Balra messze tekintek: A trieszti-öböl kékje. Onnan is lőtték a hadihajókról az állásokat az olaszok. Keresztapám mesélte, amikor említettem neki, hová készülök: az esztergomi bencés gimnáziumban, tornatanáruk újra és újra felemlítette, amikor puhánynak találta diákjait: „Édes fiaim, megjártam Doberdót. Az maga volt a pokol. Ott vagy meghalt az ember, aki meg túlélte, belebolondult. Én hazajöttem…” Szendi József nyugalmazott veszprémi érsek édesapja is az olasz fronton küzdött. „Amikor az ugyancsak frontszolgálatot teljesített unokatestvérével leült egy pohár bor mellé beszélgetni, hamarosan előkerültek a katonaélmények. Az Isonzónál annyira meredek, sziklás helyvidéken folyt a harc, hogy a halottakat nem tudták másként leszállítani, csak úgy, ha rákötötték egy farönkre, s annak segítségével csúsztatták le őket. Közben a holttest súlyosan roncsolódott a sziklákon”.
 
A doberdói „nagy hegyen” lévő, olaszok által emelet emlékmű felirata: „Ellenségek voltak a csatákban, / De testvérek lettek a halálban: magyarok és olaszok”.
 
Barlangok, lövészárkok, az egyik bokor alján rozsdás fémdarab. Itt még ilyen módon is eleven a száz évvel korábbi múlt. Fotóriporter barátom beáll a mellmagasságú futóárokba, látom, keres valamit: nem is a szemével, hanem az érzelmeivel. Nagyapját szólítja a gyerekként még tőle hallott katonanótával: „Kimegyek a doberdói harctérre, / feltekintek a csillagos égre. / Csillagos ég, merre van a magyar hazám, / merre sirat engem az édesanyám? Hangja közben megremeg… S arra gondolok, a száz méterre lévő olasz lövészárokban, más szóval, más dallammal, de ugyanezt nótázták a katonák, s fájt a dal, fájt mindenkinek: „Én Istenem, hol fogok én meghalni? / Hol fog az én piros vérem kifolyni? / Itália közepébe lesz a sírom, / édesanyám, arra kérem, ne sírjon”.
 
Szó alig. Mindenki egyedül szeretne maradni. Nézem a messzi tengert: ó, ha belevethetném magam! Menekülni szeretnék? Gyönge vagyok? Az idő elnyúlik a rekkenő hőségben. Mellettem lassú, már-már tárgyilagos hang: „Az én nagyapám az áttöréskor megsebesült, halottnak tettette magát, mert aki még élt leszúrták”.
 
Foglianóban megkoszorúzzuk az osztrák-magyar katonatemetőt, majd megállunk a ma már Doberdó településhez csatolt Visintiniben, a magyar kápolnánál. Tenyeremre fektetem az egyik odaakasztott koszorú szalagját: „Szegletes József emlékére: unokái, dédunokái”.
 
Tizenegy védekező csata, majd tizenkettedikként a caporettói áttörés, amikor a Monarchia csapatai – a német segítségnek köszönhetően – a Piavéig, a Pó-síkság széléig vetették vissza az olaszokat. S mi volt a többéves küzdelem hadászati értelme? Ha az olaszok áttörnek, a laibachi (ljubljanai) és klagenfurti síkságon keresztül néhány nap alatt Bécset fenyegethették volna. Erről a legtöbb baka nyilván nem is tudott.
 
Dubrina András, az Árpád-halmon élt egykori katona szavai elfednek minden politikai és hadi okoskodást. Zümmög az autóbusz. Már Blednél járunk. Lehetnénk akár gondtalan turisták is a gyönyörű helyen. „A szerelvényt lerakatták, csak a puska és a töltények kellettek. Átugrottam a falat és szaladtam előre. Nem messze sok halott volt, keverve olasz és magyar, meg sok sebesült. A nagy tűzben gyorsan lefeküdtünk. Hallgattam, mert az olaszok nem voltak messzebb húsz lépésnél. Amikor a nap feljövőben volt, visszavonulást vezényeltek. De láttam, hogy aki csak egy kicsit is megmozdul, azonnal agyonlőtték az olaszok. Amikor elhangzott a vezényszó, felugrottam és futottam visszafelé. Kézigránát robbant, ahol előzőleg feküdtem. Rohantam vissza a futóárokba. A századból tizennyolcan maradtunk meg. Amit ott láttam, az maga volt a szörnyűség”.
 

Új Ember (2011. augusztus 28.)

E.I.

Köszöntjük névnapjukon
Frigyes nevű látogatóinkat!
Ausztria Bosznia
Csehország Franciaország
Horvátország Szentföld
Lengyelország Lettország
Litvánia Észtország
Olaszország Portugália
Erdély Délvidék
Felvidék Szlovénia
Kárpátalja
Bethlen Gábor Kollégium
Keresztszülő-program
Magyar Pálos Rend
Verbita Rend
Vianney Testvérek
Prospektus 2019
Zarándokvonatok, Zarándoklatok és Körutazások
Letöltés (PDF, 2,3 MB)

Régebbi prospektusok

Prospektus rendelés...
  Utazási szerződés
  Részletes adatvédelmi tájékoztató
  Rövidített adatvédelmi tájékoztató
  Médiapartnereink
  Hasznos linkek
  Sütés-főzés
  Humor
  Impresszum
Kövessen minket a Facebook-on!
Ön a 3425691. látogatónk.
Árpád-házi Szent Erzsébet zarándoklat 2017.11.18.

Tisztelt Utazási Iroda! Először is szeretnék köszönetet mondani a nov. 18-i Kassa Makranc-Bodolló útért. Szepsi plébános úr bearanyozta a napunkat!!!! Szívszorító és gyönyörű élményekkel tértem haza- ezt az élményt sokáig őrízni fogom.

L.M.

© Misszió Tours Utazási Iroda, 2015  -  zarandokvonat.hu  -